Idén magamra maradtam Húsvétkor. Van ilyen, nem esem (már) kétségbe. Több éves, sőt több évtizedes Húsvét ünnepét megelőző bevásárlási, főzési és ki ne hagyjam, takarítási örömökben és tapasztalatokban bővelkedve mondom ezt, higgyétek nem azért, mintha savanyú volna a szőlő. Változás van, na. Akkor az volt a jó, szerettem, készültem lelkesen, mindig legalább egy hónappal az ünnep előtt nyomozni kezdtem a megfelelő sonka, tyúk és Kinder-tojás választékot illetően, mert a legjobban akartam. Legtöbbször sikerült, túlzás nélkül mondom.
Most meg még a "zember" se maradt a szoknyám mellett, persze jól van ez így, a munka - pénzkereset - , meg sok más égetően fontos tényező az első, hiába no, nem lehet másképp, szóval azon töprengtem, mihez kezdjek magammal, mit csináljak az össznépi elcsendesedés idején? Érdekes...ahogy közeledett a négynapos ünnep, pardon, Magyarországon csak három, nem is értem én ezt, vajh aktívan dolgozó és hívő keresztényeinknek mindegy? Miért nem harcolnak plusz ünnepnapért, nagypéntekre gondolok. Ausztriában, Németországban négy napos a Húsvéti ünnep ( a keresztények legnagyobb ünnepe), a péntekkel együtt, természetesen. Na, mindegy. Boltzár vasárnap oké - többek között családi és egyházi érvek miatt -, nagypéntek nuku. Visszatérve saját húsvéti dilemmámhoz, ahogy közeledett az ünnep, egyre jobban érlelődött bennem, mégsem maradok itthon. Valami zöldre, frissre, mittudomén, valami természetre vágytam. Nem mintha nem lett volna mit tennem-vennem az egyre jobban zöldülő kertben, de az nem ugyanaz, na. Erdőbe vágytam, ez az igazság.
Elhatározásomban megerősített egy újsághír. Szülőfalum határában nemrég új kilátót avattak a köz örömére. A hely - Gaja-szurdok - egyik magasra nyúló sziklájára építették és mivel a terület a Károlyiaké volt, így a kilátó is ezt a nevet kapta. Csinos és praktikus Tájcentrum fogadja a Fehérvárcsurgó felől érkező turistát. Mint az újsághírből megtudtam, komoly anyagi beruházás valósult itt meg az elmúlt években, beleértve a falu közepén álló szépséges kastélyt is. Hmmm érdekes... Fehérvárcsurgó irányában mintha nagyobb hajlandóságot vélnék felfedezni a Mezőföldi Erdőgazdasági Zrt fejlesztési terveit illetően...de ezt biztosan csak "bodajki" érzelmeim mondatják velem. Már a cikkben említett elnevezés szíven ütött: " a Földművelésügyi Minisztérium állami földekért felelős államtitkára pénteken, a fehérvárcsurgói Gaja-szurdokban létesített Károlyi kilátó átadási ünnepségén.....stb ..stb.." Hát a Gaja-szurdok Fehérvárcsurgónál véget ér? No, mindegy. Az egykori Ádám-Éva fa - gyerekkoromban, ha jól tudom Ádám, még megvolt - , a Gaja-patak szépséges völgye, s a falu - Bodajk - közkedvelt témája volt kedvtelésből festő nagybátyámnak. Budapesten élt, dolgozott, de nyaranta rendszeresen lejárt a felesége - apám nővérének lánya volt az édesanyja - szüleihez. Tőlünk a harmadik házban éltek, szinte naponta találkoztam velük, így a festő-nagybácsival is, ha éppen ott tartózkodott. A Gaja-völgyet, az Ádám-Éva fát és a falut szinte minden évszakban megörökítette.
Na, elég a nosztalgiázásból. Lányommal rándultunk ki tehát Húsvét vasárnapján a kora tavaszi Gaja-szurdokba és első,legkomolyabb benyomásunk a rengeteg tavaszi virág és a bő vizű patak látványa feletti lelkesedés volt. Mi még? Hát lássuk csak. Friss levegő, szikrázó napsütés és csend. Eleinte. Merthogy mi Bodajk felől érkeztünk. Ahogy közeledtünk a Károlyi kilátóhoz vezető táblához, úgy sokasodott a Húsvétkor erdei levegőre és szép kilátásokra vágyók száma, ezzel egyenes arányban csökkent a csend. Szóval sokan voltunk(vagy jó volt a reklám), nem túlzás, egy idő után csak libasorban fért el az oda-vissza haladó turistacsapat.
Persze így is szép volt, bár fotózni nemigen tudtunk.Fenn a csúcson a sok szelfizőtől alig lehetett mozdulni. Belátással legyőztük ellenérzésünket. Más is jól akarta érezni magát, ez az igazság. A magunkkal vitt rántott húst, salátát kényelmesen, erdei asztalnál, napsütésben és jó étvággyal elfogyasztottuk (nem én készítettem), a Tájcentrum egyik attrakciójánál - a Pisztrángos tónál - kialakított pihenőhelyen egy nyitva tartó büfében forró és finom kávét kaptunk - igaz itt is sort kellett állnunk - , azonban visszafelé, az első buszmegállóig tartó közel négy kilométeres utat már nem túl lelkesen tettem meg. Ismét egy belátás: "nem úgy van az mint volt rég", hogy megint retrózzak, most éppen zeneileg (a Bikini slágere után szabadon).
A nap plusz pozitív hozadékaként estére kelve mindketten égő arccal dőltünk ágyba. Nem a szégyentől pirultunk, nem. Pirosbarna színt kapott orcánk, az erős napnak és tiszta levegőnek köszönhetően. Húsvét hétfőn, nem akarván teljes egészében kisajátítani az ünnepet - ismét csak belátással - kora reggel hazaindultam. A Déli-Pályaudvaron szálltam metróra és kis híján megijedtem a szép számú - vagy hat párral találkoztam - , talpig fekete ruhás terrorelhárító legény látványától. Kihalt volt a metró, csend, béke. A rend sötétkék és fekete egyenruhás őrei a kocsikba is beszálltak, komótosan sétáltak teljes harci felszerelésben, gépfegyverrel, ahogy kell, mi utasok - vagy hárman-négyen a teljes, Népligetig tartó szakaszon - kisebbségben voltunk.
Komolyan mondom, eltelt kis idő, mire tudatosodott bennem a terrorfenyegetettség. Az elmúlt hét legkomolyabb eseményének hatására a honi rendvédelem igyekszik egyre erősebbé és valóságosabbá tenni a érzést, amit félelemnek hívunk. Amit a Húsvét - vagy kirándulás? - elnyomott bennem. Bólintás, igen. Vissza a valóságba. Belátással.
A kilátóról készült fotó nem saját!
